Mindenki jól tudja, hogy Woody Allen filmjei sohasem szokványosak, pontosan ettől tartjuk sokan zseninek őt. Aki szereti, az a szívébe zárja az első alkalommal, aki pedig nem kedveli, az sem vádolhatja egyhangúsággal. Ez az új film is megint kicsit más, sajátosan érdekes ugyanakkor befogadhatóbb, jobban illeszkedik jelen világunkhoz, mint sok korábbi munkája, megspékelve azzal a fanyar humorral, amelyet nem lehet nem szeretni. Éppen ezért többen fogják szeretni.

A történet egyik főszereplőjét a rendező új múzsája, Scarlett Johansson alakítja, a másik főszereplőt Rebecca Hall kelti életre, akit be kell vallanom, eddig nem ismertem igazán. Ők tehát Vicky és Cristina, a hétköznapi barátnők, akik egymástól annyira különbözők, hogy a legfontosabb dolgokban nem érthetnek egyet. A film az ő nyarukat meséli el – Barcelonában. A történet maga egy sablonos mese, kezdve a jegyben járó, intelligens egyetemista lány személyével, tovább haladva a mindig dögös, önmagát sohasem találó szőke hercegnővel, végül megismerve a tökéletes, szívtipró spanyol festőt, akibe minden nő beleszeret.
Különlegessége tehát nem a történetben rejlik, hanem abban a finom ábrázolásmódban, amellyel az „igazi” főszereplő viaskodását nézhetjük végig, mialatt néhány titokra is fény derül. E mellett érdekesnek tartom - és ezt nem az első filmben látom - hogy az otthon maradt vőlegény, aki tisztességes, hűséges, a maga nemében jóképű és kedves, mindig az unalommal egyenlő. Azzal, ami elől menekülni kell, azzal, ami megfojt bennünket, amitől soha nem lehetünk boldogok. Pedig lényegében minden ember ezt keresi és mégis, amikor ez kerül ábrázolásra, a végeredmény a legritkább esetben pozitív. Vicky élete tehát fenekestül felfordul, mindent megtesz, amit kellene, és mindent, amit nem kellene, végül pedig meghozza a döntést, amelyet meg kell hoznia.
A döntés mibenlétét természetesen nem árulom el, de az megfogott, hogy azon ritka romantikus vígjátékok egyikének voltam tanúja, amelyben a főszereplő reális döntést hoz, és nem a rózsaszín felhő dönt helyette, melynek mindannyian ismerhetjük, sokszor tragikus végét. A filmet külön színezi Maria Elena karaktere, a spanyol festő van-volt, öngyilkos hajlamú felesége, kinek megjelenése csupa új fordulattal és helyzetkomikummal színesíti a történetet. Megformálója pedig az a Penélope Cruz, aki az utóbbi időben bebizonyította, hogy kiváló színésznő, és aki e mellett, gyönyörűbb, mint valaha. Scarlett Johansson játéka pontosan ugyanolyan, mint eddig mindig, nem ad és vesz el a filmből, egyszerűen csak van, ő a szükséges díszlet, a maga üres érzelmeivel, mindenre kapható jellemével, közönséges bájaival. Az Oscar-díjas Javier Bardem egyenes, őszinte, kedvelhető karakter, akinek bukdácsolása a három nő között, sokszor mosolyt csal az arcunkra. Az egész egy kerek egész, és éppen attól kerek, hogy a végén is ugyanott tartunk, mint az elején. Nincsenek nagy drámák, nincsenek felborított életek és nagy elhatározások, csak valós döntések és hazugságok. Kilépve a moziból, pedig semmi egyéb következtetést nem vonhatunk le, mint azt, melyet már sokszor megtanulhattunk: az ember, sokszor hasonlóan érez és gondolkozik, mégis, egymástól mindig eltérően, egyedien dönt.