Filmek

Ez a film mindenkinek szól, akinek valaha fájt. Nem is kell hozzá nagy, drámaian felbomlott szerelem, nem kell hozzá szanaszét tört szív, hogy ennek a filmnek a lelkét valaki érezze. Furcsa fantáziamese a legszárazabb valóságról és a hétköznapi szerelemről. Főhőseink, Joel és Clementine szerelme ugyanis egy havas, rideg napon kezdődik majd egyszer csak véget ér. A férfi értetlenül áll kedvese előtt, aki hirtelen nem ismeri meg őt. A különleges eljárás lényege kitörölni a szeretett embert, kitörölni az általa kialakult fájdalmat. Ezt teszi meg a nő és kényszeríti rá a férfit, hogy ő is megtegye. Jim Carrey érzelmes játékában életre keltett hősünk azonban túlságosan szerelmes és mint igazi ember tudja, hogy a másik közel sem tökéletes. Egy embert szeret, aki sokszor hibázik, sokszor undorítóan viselkedik. Sokszor bántja őt. Mindezek ellenére azonban szereti és nem akarja elengedni. Clementine pedig – Kate Winslet bájos és életszerű, aki még kék hajjal is gyönyörű - az „impulzív” személyiség hirtelen haragjában dönt, majd a Joel emlékezetében életre kelő önmaga azt akarja, amit a férfi. Szeretni a másikat, együtt maradni bármi áron. Ennek az elmében lejátszódó küzdelemnek a végigjátszása maga a film, fűszerezve egy közepesen eltalált mellékszállal. Nevezetesen az elme-törléssel foglalkozó csapattal, kiket olyan művészek keltenek életre, mint Elijah Wood, Mark Ruffalo, Kirsten Dunst és Tom Wilkinson. Ők azonban eltörpülnek a mese mellett, amely oly kegyetlenül löki az ember arcába mindazt, amit a rózsaszín felhős, vége főcím előtt csókolózó szerelmes filmek megközelíteni sem mernek: egy hétköznapi szerelemről szól, olyan érzelmekkel, gondokkal, veszekedésekkel, amiket mindannyian jól ismerünk. Amik nélkül nincs kapcsolat, amik miatt a gyávák elfutnak. Ez a történet azonban ennél is tovább merészkedik, nem átallja mindezt pozitív színben feltüntetni. A mai világban nem átall reményt adni azoknak, akik hibáztak és szenvedtek. Rákényszerít, hogy lássuk: a másik is csak ember és ha szeretni akarjuk, bizony minden gyarlóságával együtt kell szeretnünk. Mindez azonban szép is lehet, mindez egy életen át igenis csodálatosan szép lehet.
Kitörölni a rosszat és a fájdalmat. Azt hiszem, hogy mindenki aki valaha fájdalmat okozott vagy akinek fájdalmat okoztak eljátszott a gondolattal, hogy milyen lenne mindettől egy tollvonással elbúcsúzni. Csodálatos, súlytalan érzés lenne. Hirtelen megszűnne minden, ami rossz és nemcsak hogy megszűnne, hanem még az emléke is feledésbe merülhetne. Én azt kérdezem mégis, érdemes lenne lemondani mindarról a fájdalomról, amit átélünk és okozunk? Nem éppen ettől élünk? Nem éppen ettől leszünk azok, akik? Én hiszem, hogy pontosan ezért vagyok az, aki. Minden hibámmal, minden bűnömmel együtt. Végtére is az élményeink tesznek minket emberré, azzá a személyiséggé, akivé válunk. Ennek pedig része kell, hogy legyen a rossz is. A rossz nélkül nincs egyensúly, nincs konklúzió, nincs bánat és megbánás. Nincs okulás. Köszönetet mondok hát az alkotóknak és nem keresem az apró kis hibákat. Ez a film ugyanis megmutatta azt, amiben szentül hiszek és képes volt megerősíteni abbéli meggyőződésemben, hogy mindennek ami velünk történik, igenis megvan a maga értelme.