A kaszinó-rámolások harmadik részénél tartunk, habár ez a rész akár a harmadik helyezett is lehetne. Sajnos tudomásul kell vennünk, hogyha egy film eredeti, ötletes és igazán sikeres, akkor annak folytatása lesz, most már nem is egy, hanem akármennyi. Ezek a folytatások pedig ritkán jók, sőt, sokszor rosszabbak.
A második rész után azt gondoltam, Catherine Zeta-Jonesal megújult annyira a történet, hogy vicces volt, szellemes, valamint Albert Finney személye hozzátette azt a pluszt, amitől igazán szerethető alkotás volt. Brad, George és a többiek már nem voltak elegek, nekem legalábbis.
Nos, e harmadik részből hiányzott az a plusz ember, az a megújuló, kedvelhető karakter, aki a hátán tudta volna vinni a produkciót. Al Pacino zseniális színész és minden tiszteletem az övé, de sajnos a neki kitalált karakter és főleg Ellen Barkin kevesek voltak ehhez. Bár ők vannak kikiáltva a „gonosz” szereplőknek, akik szívrohamot okoznak szegény, unatkozó multi-milliárdos barátunknak, valahogy mégsem érzem jogosnak Oceanék bosszúját. Sokkal inkább tűnt, az unatkozó, balhét kereső zsenik tétlenségtől szenvedő erőltetett produkciójának. Danny és Rusty unalmasak, értelmetlenek, sőt tovább megyek, szánalmasak is, ahogy megtárgyalják, barátnőikkel fennálló gondjaikat, de közben egymásra sem figyelnek igazán. Al Pacino karaktere inkább fellengzős, semmint félelmetes vagy tisztelhető. Ettől függetlenül szimpatikusabb volt, mint a csapat, amit valaha nagyon szerettünk, és sajnálattal néztem végig, ahogy két órában tönkre teszik az óriási munkával felépített kaszinót, egy olyan ügy miatt, aminek valójában semmi értelme. Linus karaktere még a szokásosnál is idegesítőbb, az utolsó csepp önirónia is kiveszett belőle, amitől eddig legalább szerethető volt. Apja felbukkanása alapvetően nem rossz ötlet, de az előzmények után többet vártam tőle. Az egész cselekményből hiányzik az a jól megszokott csattanó, minden az orrunk előtt zajlik, és ami véletlenül mégsem, azt szájbarágósan megmagyarázzák nekünk. Toulour és Benedict felbukkanása szükségtelen (értelmetlen) és ép ésszel nem tudom felfogni, hogyan lehet rávenni ennyi kiváló művészt, hogy harmadszor is a nevét adja ugyanahhoz. Nyilván a forgatás maga élmény lehet, de ennél többet nem látni a filmben. Sőt, pont az az érzésem volt végig, hogy gyakorlatilag sok színész önmagát játssza el, és nem tesz hosszá semmit karakteréhez. Már nem csak Rusty és Danny a „jófejek” hanem mindenki ugyanolyan. És közben senki sem vicces. Az egyetlen dolog, amin nevetni lehetett, a Gyémánt díj elbírálója, kinek szenvedése valóban bájosan kidolgozott és jó érzés volt látni, ahogy a végén megkapja méltó kárpótlását. Rusty - kinek mindezt köszönhette - pozitív énjéből ennyit látni összesen az utolsó két percben, és semmi többet. Mindent összevetve erőltetett és unalmas. A valaha tökéletesen kidolgozott akciók abszolút hiányoznak, a végén pedig kifejezetten sajnáltam a tönkretett kaszinó tulajdonosát, kinek mindössze annyi bűne volt, hogy tökélyre törekvő, zseniális üzletember. Tudom, hogy vígjáték és mondanivalót végképp ne várjak tőle, de akkor is úgy gondolom, nem lehet ítéltetni valakit egy 11 emberből álló, gátlástalan rablóbanda által. Mindezt csak azért, mert őket előbb ismertük, világsztárok formálják a karaktereket, éppen ezért kénytelenek vagyunk szeretni őket. Ezúttal nekem nem ment.
