Filmek

Ez a film mindenkinek szól, akinek valaha fájt. Nem is kell hozzá nagy, drámaian felbomlott szerelem, nem kell hozzá szanaszét tört szív, hogy ennek a filmnek a lelkét valaki érezze. Furcsa fantáziamese a legszárazabb valóságról és a hétköznapi szerelemről. Főhőseink, Joel és Clementine szerelme ugyanis egy havas, rideg napon kezdődik majd egyszer csak véget ér. A férfi értetlenül áll kedvese előtt, aki hirtelen nem ismeri meg őt. A különleges eljárás lényege kitörölni a szeretett embert, kitörölni az általa kialakult fájdalmat. Ezt teszi meg a nő és kényszeríti rá a férfit, hogy ő is megtegye. Jim Carrey érzelmes játékában életre keltett hősünk azonban túlságosan szerelmes és mint igazi ember tudja, hogy a másik közel sem tökéletes. Egy embert szeret, aki sokszor hibázik, sokszor undorítóan viselkedik. Sokszor bántja őt. Mindezek ellenére azonban szereti és nem akarja elengedni. Clementine pedig – Kate Winslet bájos és életszerű, aki még kék hajjal is gyönyörű - az „impulzív” személyiség hirtelen haragjában dönt, majd a Joel emlékezetében életre kelő önmaga azt akarja, amit a férfi. Szeretni a másikat, együtt maradni bármi áron. Ennek az elmében lejátszódó küzdelemnek a végigjátszása maga a film, fűszerezve egy közepesen eltalált mellékszállal. Nevezetesen az elme-törléssel foglalkozó csapattal, kiket olyan művészek keltenek életre, mint Elijah Wood, Mark Ruffalo, Kirsten Dunst és Tom Wilkinson. Ők azonban eltörpülnek a mese mellett, amely oly kegyetlenül löki az ember arcába mindazt, amit a rózsaszín felhős, vége főcím előtt csókolózó szerelmes filmek megközelíteni sem mernek: egy hétköznapi szerelemről szól, olyan érzelmekkel, gondokkal, veszekedésekkel, amiket mindannyian jól ismerünk. Amik nélkül nincs kapcsolat, amik miatt a gyávák elfutnak. Ez a történet azonban ennél is tovább merészkedik, nem átallja mindezt pozitív színben feltüntetni. A mai világban nem átall reményt adni azoknak, akik hibáztak és szenvedtek. Rákényszerít, hogy lássuk: a másik is csak ember és ha szeretni akarjuk, bizony minden gyarlóságával együtt kell szeretnünk. Mindez azonban szép is lehet, mindez egy életen át igenis csodálatosan szép lehet.
Kitörölni a rosszat és a fájdalmat. Azt hiszem, hogy mindenki aki valaha fájdalmat okozott vagy akinek fájdalmat okoztak eljátszott a gondolattal, hogy milyen lenne mindettől egy tollvonással elbúcsúzni. Csodálatos, súlytalan érzés lenne. Hirtelen megszűnne minden, ami rossz és nemcsak hogy megszűnne, hanem még az emléke is feledésbe merülhetne. Én azt kérdezem mégis, érdemes lenne lemondani mindarról a fájdalomról, amit átélünk és okozunk? Nem éppen ettől élünk? Nem éppen ettől leszünk azok, akik? Én hiszem, hogy pontosan ezért vagyok az, aki. Minden hibámmal, minden bűnömmel együtt. Végtére is az élményeink tesznek minket emberré, azzá a személyiséggé, akivé válunk. Ennek pedig része kell, hogy legyen a rossz is. A rossz nélkül nincs egyensúly, nincs konklúzió, nincs bánat és megbánás. Nincs okulás. Köszönetet mondok hát az alkotóknak és nem keresem az apró kis hibákat. Ez a film ugyanis megmutatta azt, amiben szentül hiszek és képes volt megerősíteni abbéli meggyőződésemben, hogy mindennek ami velünk történik, igenis megvan a maga értelme.

Sosem fogom elfelejteni az első alkalmat, amikor akciófilmet láttam. Stallone volt a hős, megismertem Sandra Bullock-ot és először hallottam Jackie Chan-ről. A következő élménnyel láttam életem első forró szex jelenetét a Specialistának köszönhetően, valamint Eric Roberts gonosz alakját. Ezt követték a Rambók, a Ragadozó és a legnagyobb kedvencem, a Terminátor. Az akciófilm mindig is a szabad szórakozást jelentette, a komoly gondolatok nélküli történeteket, a férfias férfiakat és gyönyörű nőket, hatalmas bunyókat és akciókat. Ebben nőttem fel és most jöttem csak rá, mennyire hiányoznak az igazi hőseim. Azok a férfiak, akik az akcióért élnek és sosem halnak meg, akik csak a saját becsületkódexüket tartják tiszteletben és igenis akkora a karjuk, hogy szétszakad tőle az ing. Stallone új filmje tehát ezek előtt az idők előtt tiszteleg, érzésem szerint pont annyi komolysággal, amennyit a téma elbír és annyi humorral, ami nélkül pont fordítva sülne el. A filmben sok hiba van persze, néha gyenge az akció, sok a közhely és a harmatos dialógus, valamint a történet is több ponton zavaros. Ezektől azonban mégis képes vagyok elvonatkoztatni, mert szeretem azt, amit mindezekkel közvetít. Megmutatja nekünk, hogy mire jók az öreg fiúk és visszahoz sok mindent, amit az idők és az ideálok változása engedtek feledni. Hőseink tehát egy kalapra való zsoldos, akik az éppen aktuális helyi diktatúra és persze a tenyérbe mászó fő gonosz ellen harcolnak. Színészi teljesítményt egyedül Mickey Rourke-tól láttam, aki megismételte a Pankrátorból abbéli teljesítményét, hogy elhiggyem neki, mit érez. A többiek csak szimplán akcióznak és hozzák a régi formájukat. Schwarzenegger vendégszereplése igazi fűszer a filmben és hozzá kapcsolódik a legbájosabb poén is. Mindent összevetve azt adja, amire számítunk: folyik a vér, feszülnek az izmok, rombolnak a fegyverek, a szereplők pedig viccesek és ironikusak. Örülök ennek a filmnek, általa vissza tudtam repülni az időben és megélni valamit, amit már régen nem volt alkalmam. Végre nem a vékonyka, nyálas fiúkért kellett rajongani, nem a férfiként viselkedő, érzéketlen nőkért és nem is az eget rengető mondanivalóért, amelyet sok film szeretne megadni, de egyre kevesebbnek sikerül. Pontosan az, aminek látszik se több se kevesebb, és utólag csak egyre tudok gondolni: sajnálom az új generációkat, amiért ők nem ezen fognak felnőni.

Az utóbbi hónapokban sok fórumon kerestem és olvastam a filmről, hiszen a Gyűrűk Ura trilógia nagymesterének legújabb filmjére ki ne lenne kíváncsi. A film nagy hatású, nem egyszerű témával, kifogástalan színészi játékokkal és gyengén ábrázolt érzelmi szálakkal. A történet elején megismerhetjük Susie Salmont, aki elmeséli hogyan gyilkolták meg őt abban az időben, amikor ilyenekről az egyszerű derék polgároknak még csak fogalma sem lehetett. A film fővonala hősnőnk saját, külön mennyországában játszódik, ahonnan a kislány figyeli saját családjának hanyatlását és gyilkosának felülkerekedését, miközben mindezek megváltoztatásán próbál ügyködni. Sorozatgyilkosságokról szóló filmet láttunk már nem egyet, hanem százat is, de ez az alkotás egészen más szemszögből meséli el a történetet. A fantázia, amely ebben a filmben megjelenik rendezőnk legerősebb oldala és ezt kamatoztatja is. Viszont a gyakorlatilag sztár-gárdát felvonultató stáblista ellenére – mint Mark Wahlberg, Rachel Weisz vagy akár Susan Sarandon – két másik színész elképesztő összhangjának és játékának köszönheti mindazt, amit meg lehet látni benne. A 14 éves áldozatot alakító Saoirse Ronan másodszor tesz le olyasmit az asztalra, amelyet nála sokkal érettebb és idősebb színésznők egy életen át soha. A gyilkost mesterien formáló Stanley Tucci pedig egész egyszerűen zseniális. Ez az ember vonzóbb külsővel már rég „szupersztár” lehetne az álomgyárban. Őszintén remélem, hogy idén hazaviheti az arany szoborcskát annak ellenére, hogy leginkább mellékszerepekből ismerhetjük őt, amelyekben többnyire kifogástalan. Ők ketten viszik tehát hátukon a történetet, mert a többi családtagnak vajmi kevés esélye jut a bizonyításra. A film gyenge pontja tehát a család, aki próbálja feldolgozni a tragédiát. Még Halle Berry hisztérikus őrjöngése is jobb ábrázolásnak bizonyult a Szörnyek keringőjében, mint az az üres tudomásulvétel, amely ennek a családnak jutott. Az apa az egyetlen szereplő, aki küzd és nem beletörődik, de engem ő sem győzött meg a fájdalmáról. Weisz és Sarandon gyakorlatilag súrolják az érzéketlenség határát. Így tehát a film erős pontjaira, vagyis az elmebaj és a rettegés ábrázolására helyezném a hangsúlyt. Előbbi csakis a kiváló művész munkáját dicséri. Utóbbiból pedig azt a jelentet emelném ki, amely a gyilkosságot közvetlenül megelőzi. A kis Susie enged a csábításnak és rossz érzései ellenére besétál a csapdába, amelyet utána a hangulat megváltozása követ. A gyilkos csak addig nyájas, amíg zsákmánya a hálóban nem reked, utána már nem fordít energiát erre, átadja magát az élvezetnek. Néhány pillanat csak, amíg a kislány rádöbben, mekkora hibát követett el és a gyilkos viselkedése átváltozik, mégis ezerszer lehetne újranézni és tanulni, minden egyes mozdulatukból. Döbbenetes erővel közvetíti az életnek azt a felfoghatatlan súlyát, hogy minden csak az időn és a helyen múlik. Mindezek után – korosztálytól függően persze – ki-ki elmélkedhet a hozzá legközelebb álló szerepen, így én a szülő szemén át nézve félelmet éreztem. Ez volt az első film, amelynek okán ténylegesen át tudtam érezni, milyen lehet szülőként felfogni a felfoghatatlan, hogy imádott gyermekünkre bárki – aki jókor van jó helyen – ráteheti a kezét és azt tehet vele, amit akar. Ez pedig olyan borzalom, amit soha senki, semmilyen körülmények között nem lenne szabad, hogy átéljen.

Évekig vártam erre a filmre. Mindig is kíváncsi voltam, hogyha egyszer a földönkívüliek ábrázolásának milyenségét megfordítják, vajon mi lesz a végeredmény. Az Avatar cselekménye dióhéjban annyi, hogy az emberiség elérkezett ahhoz a mérföldkőhöz, amikor űrutazásai alkalmával megismer egy másik világot, amelyben értelmes lények élnek – mi több, olyan energiaforrással rendelkeznek, amelyre a Földön igencsak nagy szükség van.

Az alap sztori máris érdekes, a végeredmény pedig egy gyönyörűen kidolgozott, fantasztikus film. Nem is a film fő cselekményszála fogott meg, mert azt aligha lehetne a jól bevált klisétől eltérőnek nevezni. Kedvetlen főhősünk a véletlennek köszönhetően kikerül, hogy átélje élete legnagyobb kalandját. Kezdeti megfelelésből fakadóan lepaktál az ördöggel, majd ahogy megismeri az új és csodálatos világot, minden megváltozik, szerelmes lesz és a másik oldalon harcol. A mesék világát kedvelőket biztosan kielégíti a cselekménynek e fő szála, de én inkább írnék más szemszögből. Az ember, aki számos más alkotásban vált az idegenek védtelen áldozatává, hirtelen felülkerekedik. Ő lesz az értelmes lény a világűrből, ő lesz az abszolút túlerő. Ő lesz az, aki csak jön, elvenni akar és elvinni, hiszen Ő a halott világból érkezik. Mennyire érdekes, hogy alig tíz év alatt elértünk odáig, hogy bolygónkra a pusztulás iszonyatos félelmével tekintünk, így sorra készülnek az ezt boncolgató filmek. Régen minket akartak kirabolni, hiszen a Mi bolygónk volt a megtestesült paradicsom, most mi tesszük ugyanezt. Az emberiség méretéhez képest maroknyi ember dolgozik, tanul és él ezen a különleges helyen, és köztük alig akadnak olyanok, akik védeni szeretnék, nem pedig kiszipolyozni. Mivel mégiscsak önmagunkról van szó, a film a megfigyeléssel, tanulással kezdődik. Az emberek próbálnak békésen tárgyalni az egzotikus, új idegen fajjal, akik – csak úgy, mint mi régen – tanulnak, igyekeznek kommunikálni az égi lényekkel, próbálnak békések maradni és élni a saját életüket. Az ember azonban – ahogy kapzsisága egyre türelmetlenebbé teszi – már nem vágyik csevegésre, már nem érdekli őt a „kék majmok” sorsa. Egyet akar: az energiaforrást, hiszen „ezért jött ide”.  Maroknyi ellenzője, a tudósok pedig börtönt érdemelnek, hiszen saját fajuk árulói. Vajon anno a kis repülő csészealjakban is üldögéltek olyan lények, akik nem is akartak minket bántani, akik nem értettek egyet a többséggel? Nem hiszem, hiszen ők velejéig gonoszak voltak, de itt most mégis csak rólunk van szó, az Emberiségről. Vajon mi hogyan döntenénk? Hatalmunkban áll megtenni, tehát megtesszük? Lemészárolunk egy olyan világot, amelyet még csak felfogni sem vagyunk képesek, hiszen ott van az, ami nekünk kell? Szerintem igen és ezért zseniális ez a film. Lehet James Cameront sok mindennel vádolni, de azt el kell ismernünk, hogy van benne kurázsi. Olyan filmet kapunk hát tőle, amelyben az ember a „gonosz”. Tépelődik ugyan, szenved, néhány még szembe is száll önön akaratával, de a végeredmény mégis csak az marad, hogy támad, öl, rombol és elvesz.

Az idei Oscar gála legnagyobb nyerteséről írnék most, de igyekszem mellőzni minden filmes elemzést és közhelyet, amelyet már előttem megírtak e filmről. Minden kétséget kizáróan kiváló „filmes” munkát dicsér, ezen kívül érdekes tanulmány egy olyan világról, amelyet mi, a nyugati társadalmak jólétében ülve észre sem veszünk, nem ismerhetünk. A film központi szálát az itthon is híres tévés vetélkedő, a Legyen Ön is milliomos adja, de ez valahogy mégis, egészen más, mint nálunk. Ez ad reményt a több millió nyomorgó, éhező indiai embernek, olyan ez nekik, mint a csodák csodája. A jelenből indulunk, és ahogy a történet halad előre, úgy lépegetünk mi is a legrégibb múltból vissza a jelenbe, végül tekinthetünk előre a jövőbe. A 18 éves Jamal a film központi szereplője, aki a játék utolsó kérdése előtt ül, és ha megadja a választ, valóra válik mindenki álma. Az egész város, az összes nyomortanya egy emberként szurkol neki. Ő pedig a gyermeki ártatlanság legnyilvánvalóbb kifejezésével az arcán ül a rendőrösön, akik csalással vádolják, hiszen nem tudhat minden választ. Innen indulva a kérdéseken haladunk végig, valójában azonban a fiatal fiú életét kísérhetjük figyelemmel. A gyermek, aki régen ő volt, édesanyja halála után bátyjával a legkülönbözőbb és sokszor borzalmas dolgokon mennek keresztül egy olyan világban, ahol nincsenek igazán szabályok, vagy csak egyszerűen mindenki figyelmen kívül hagyja őket. Az árva gyermekekkel mindenki azt tehet, amit akar, senki nem figyel rájuk, hiszen annyian vannak, hogy fel sem tűnik senkinek, egyetlen apróság sorsa. A fiúk összetalálkoznak a szintén lelenc Latikával, egy elbűvölően szép kislánnyal, akibe Jamal szépen lassan beleszeret. A kérdések furcsa szövevényén keresztül a gyermekek nőnek, és olyan kalandokba keverednek, amelyek örökre elválasztják őket egymástól. A többmilliós Indiában lehetetlennek tűnő feladatra a szerelmes fiú a legvégsőkig vállalkozik, éveken keresztül küzd, próbálkozik, hogy a lányt megtalálja és mindezt csupán azért, hogy bevallhassa neki, mit érez.
Biztosan sokan gondolják, hogy a tündérmesék kora leáldozóban van, hogy ilyen történet nem létezhet, ilyen sors nincsen, és úgysem fordulhat minden jóra. Nem is állítom, hogy ez a film mondanivalója, de mégis, ad valamit, amit már régen nem kaptam filmtől. A legszebben becsomagolt reményt adja, azt az érzést, hogy valaki fent mégiscsak figyel ránk, és ha soha nem adjuk fel, igenis elérhetjük azt, akit szeretünk, mert a boldogságot senkitől nem lehet eleve elvenni. Én a film végén sok mindent éreztem, de legfőképpen azt, hogy boldog vagyok, amiért ebben, az emberi lelket feledni engedő világban mégiscsak van valaki, aki e történetet vászonra merte álmodni, de még inkább attól, hogy ezt a világ kész volt szeretettel befogadni. 
 

     A magyar alkotások új korszakához érkeztünk ezzel a filmmel, amely ötvözi az ügyesen elsajátított profi kivitelezést, a finom magyar látásmóddal és érzelmekkel. A Kaméleon azon kevés filmek közé tartozik, amely képes igazi meglepetést okozni, hiszen más, mint amire számítunk. Ugyanakkor nehéz is meghatározni a film műfaját, inkább azt tudnám mondani, hogy amolyan műfaji ötvözet.

Vígjáték kategóriába illő bevezetővel indul, vidám képsorokkal. Főhősünket, Gábort – a szélhámost - pedig három különböző áldozat pergő szédítése közben ismerhetjük meg. Tömören vázolja felénk „szakmájának” minden csínját-bínját. Eltalált vágások, szép budapesti képsorok, pont az, amire egy nehéz nap után vágyunk. Megismerhetjük Tibit, az ügyefogyott barátot, aki egy emberként létezik együtt Gáborral, és akit Trill Zsolt profin vezet. Ahogy azonban halad a cselekmény, a téma átvált romantikus vígjátékba, miközben Gábor – akit Nagy Ervin kelt gondosan, de halványan életre – megismerkedik a céltudatos, ám sérült balerinával, Hannával, akinek karakterét Hámori Gabriella álmosan formálja. A két színész játéka jól illeszkedik egymáshoz, mindketten ugyanazt akarják, csak teljesen másképpen. Főhősünk karaktere ezen a ponton válik ketté, az eddig gyakorlatilag érzéketlen pénzsóvár gazember jellemében felbukkan a szeretni akarás, az igaz vágyak elérése utáni vágy. Mindezt pedig Hanna egy személyben testesíti meg úgy, ahogyan azt előtte egyetlen nő sem volt képes. A szélhámos tehát mindent, ami emberileg lehetséges, megtesz azért, hogy elérje célját. Ezzel pedig pontosan azt éri el, amit e nélkül soha: elveszti az irányítást, nem uralkodik minden aprócska részlet felett. Innentől kezdve borítékolható a bukása, a kérdés csak az, hogyan? A film zavaros műfaja pedig ekkor lépi át – finomabban szólva közelíti meg - a thriller kategóriát. Könnyek, ordítozás, zsarolás és vér, vagyis minden, ami addig szépen épült ezen elemek egyvelegeként omlik össze. A csalóból megcsalt lesz, az áldozatból kemény játékos, a barátból ellenség. A film pedig drámaként záródik.

Mindenki pontosan azt kapja, amit megérdemel. Hogy kit sajnálunk, kivel érzünk együtt, tökéletesen ránk van bízva. Bizonyos szemszögből mindenki érdemel cseppnyi együttérzést és leheletnyi sajnálatot is. Goda Krisztina ezen, harmadik filmjével ismét újat tudott adni, ügyesen és tudatosan vezeti szereplőit, figyelve minden részletre, hogy a történet végén egyetlen elvarratlan szál ne maradhasson. A keretet pedig az ügyes szövegkönyv legfontosabb részét képező narráció adja, amely ugyan nem szokatlan, de az egyetlen módja annak, hogy főhősünk szólhasson hozzánk, nézőkhöz. Játékából ugyanis nem derül ki semmi róla, őszinteséggel nem tisztel meg se minket, se senkit, soha. Összességében a műfaj eredetisége, a profi kivitelezés, az alkotók munkája nagyra értékelendő, mégis azt kell, mondjam, csalódottságot éreztem a film végén. Nem az volt, aminek látni akartam. 

Mindenki jól tudja, hogy Woody Allen filmjei sohasem szokványosak, pontosan ettől tartjuk sokan zseninek őt. Aki szereti, az a szívébe zárja az első alkalommal, aki pedig nem kedveli, az sem vádolhatja egyhangúsággal. Ez az új film is megint kicsit más, sajátosan érdekes ugyanakkor befogadhatóbb, jobban illeszkedik jelen világunkhoz, mint sok korábbi munkája, megspékelve azzal a fanyar humorral, amelyet nem lehet nem szeretni. Éppen ezért többen fogják szeretni.

A történet egyik főszereplőjét a rendező új múzsája, Scarlett Johansson alakítja, a másik főszereplőt Rebecca Hall kelti életre, akit be kell vallanom, eddig nem ismertem igazán. Ők tehát Vicky és Cristina, a hétköznapi barátnők, akik egymástól annyira különbözők, hogy a legfontosabb dolgokban nem érthetnek egyet. A film az ő nyarukat meséli el – Barcelonában. A történet maga egy sablonos mese, kezdve a jegyben járó, intelligens egyetemista lány személyével, tovább haladva a mindig dögös, önmagát sohasem találó szőke hercegnővel, végül megismerve a tökéletes, szívtipró spanyol festőt, akibe minden nő beleszeret.
Különlegessége tehát nem a történetben rejlik, hanem abban a finom ábrázolásmódban, amellyel az „igazi” főszereplő viaskodását nézhetjük végig, mialatt néhány titokra is fény derül. E mellett érdekesnek tartom - és ezt nem az első filmben látom - hogy az otthon maradt vőlegény, aki tisztességes, hűséges, a maga nemében jóképű és kedves, mindig az unalommal egyenlő. Azzal, ami elől menekülni kell, azzal, ami megfojt bennünket, amitől soha nem lehetünk boldogok. Pedig lényegében minden ember ezt keresi és mégis, amikor ez kerül ábrázolásra, a végeredmény a legritkább esetben pozitív. Vicky élete tehát fenekestül felfordul, mindent megtesz, amit kellene, és mindent, amit nem kellene, végül pedig meghozza a döntést, amelyet meg kell hoznia.
A döntés mibenlétét természetesen nem árulom el, de az megfogott, hogy azon ritka romantikus vígjátékok egyikének voltam tanúja, amelyben a főszereplő reális döntést hoz, és nem a rózsaszín felhő dönt helyette, melynek mindannyian ismerhetjük, sokszor tragikus végét. A filmet külön színezi Maria Elena karaktere, a spanyol festő van-volt, öngyilkos hajlamú felesége, kinek megjelenése csupa új fordulattal és helyzetkomikummal színesíti a történetet. Megformálója pedig az a Penélope Cruz, aki az utóbbi időben bebizonyította, hogy kiváló színésznő, és aki e mellett, gyönyörűbb, mint valaha. Scarlett Johansson játéka pontosan ugyanolyan, mint eddig mindig, nem ad és vesz el a filmből, egyszerűen csak van, ő a szükséges díszlet, a maga üres érzelmeivel, mindenre kapható jellemével, közönséges bájaival. Az Oscar-díjas Javier Bardem egyenes, őszinte, kedvelhető karakter, akinek bukdácsolása a három nő között, sokszor mosolyt csal az arcunkra. Az egész egy kerek egész, és éppen attól kerek, hogy a végén is ugyanott tartunk, mint az elején. Nincsenek nagy drámák, nincsenek felborított életek és nagy elhatározások, csak valós döntések és hazugságok. Kilépve a moziból, pedig semmi egyéb következtetést nem vonhatunk le, mint azt, melyet már sokszor megtanulhattunk: az ember, sokszor hasonlóan érez és gondolkozik, mégis, egymástól mindig eltérően, egyedien dönt.

A kaszinó-rámolások harmadik részénél tartunk, habár ez a rész akár a harmadik helyezett is lehetne. Sajnos tudomásul kell vennünk, hogyha egy film eredeti, ötletes és igazán sikeres, akkor annak folytatása lesz, most már nem is egy, hanem akármennyi. Ezek a folytatások pedig ritkán jók, sőt, sokszor rosszabbak.

A második rész után azt gondoltam, Catherine Zeta-Jonesal megújult annyira a történet, hogy vicces volt, szellemes, valamint Albert Finney személye hozzátette azt a pluszt, amitől igazán szerethető alkotás volt. Brad, George és a többiek már nem voltak elegek, nekem legalábbis.

Nos, e harmadik részből hiányzott az a plusz ember, az a megújuló, kedvelhető karakter, aki a hátán tudta volna vinni a produkciót. Al Pacino zseniális színész és minden tiszteletem az övé, de sajnos a neki kitalált karakter és főleg Ellen Barkin kevesek voltak ehhez. Bár ők vannak kikiáltva a „gonosz” szereplőknek, akik szívrohamot okoznak szegény, unatkozó multi-milliárdos barátunknak, valahogy mégsem érzem jogosnak Oceanék bosszúját. Sokkal inkább tűnt, az unatkozó, balhét kereső zsenik tétlenségtől szenvedő erőltetett produkciójának. Danny és Rusty unalmasak, értelmetlenek, sőt tovább megyek, szánalmasak is, ahogy megtárgyalják, barátnőikkel fennálló gondjaikat, de közben egymásra sem figyelnek igazán. Al Pacino karaktere inkább fellengzős, semmint félelmetes vagy tisztelhető. Ettől függetlenül szimpatikusabb volt, mint a csapat, amit valaha nagyon szerettünk, és sajnálattal néztem végig, ahogy két órában tönkre teszik az óriási munkával felépített kaszinót, egy olyan ügy miatt, aminek valójában semmi értelme. Linus karaktere még a szokásosnál is idegesítőbb, az utolsó csepp önirónia is kiveszett belőle, amitől eddig legalább szerethető volt. Apja felbukkanása alapvetően nem rossz ötlet, de az előzmények után többet vártam tőle. Az egész cselekményből hiányzik az a jól megszokott csattanó, minden az orrunk előtt zajlik, és ami véletlenül mégsem, azt szájbarágósan megmagyarázzák nekünk. Toulour és Benedict felbukkanása szükségtelen (értelmetlen) és ép ésszel nem tudom felfogni, hogyan lehet rávenni ennyi kiváló művészt, hogy harmadszor is a nevét adja ugyanahhoz. Nyilván a forgatás maga élmény lehet, de ennél többet nem látni a filmben. Sőt, pont az az érzésem volt végig, hogy gyakorlatilag sok színész önmagát játssza el, és nem tesz hosszá semmit karakteréhez. Már nem csak Rusty és Danny a „jófejek” hanem mindenki ugyanolyan. És közben senki sem vicces. Az egyetlen dolog, amin nevetni lehetett, a Gyémánt díj elbírálója, kinek szenvedése valóban bájosan kidolgozott és jó érzés volt látni, ahogy a végén megkapja méltó kárpótlását. Rusty - kinek mindezt köszönhette - pozitív énjéből ennyit látni összesen az utolsó két percben, és semmi többet. Mindent összevetve erőltetett és unalmas. A valaha tökéletesen kidolgozott akciók abszolút hiányoznak, a végén pedig kifejezetten sajnáltam a tönkretett kaszinó tulajdonosát, kinek mindössze annyi bűne volt, hogy tökélyre törekvő, zseniális üzletember. Tudom, hogy vígjáték és mondanivalót végképp ne várjak tőle, de akkor is úgy gondolom, nem lehet ítéltetni valakit egy 11 emberből álló, gátlástalan rablóbanda által. Mindezt csak azért, mert őket előbb ismertük, világsztárok formálják a karaktereket, éppen ezért kénytelenek vagyunk szeretni őket. Ezúttal nekem nem ment. 

Azt hiszem az igazán jó film az, amikor az ember csak ül a moziban és megfeledkezik a külvilágról. Nem jut eszébe semmi más és észre sem veszi, ahogy eltelik körülötte az idő. A Zodiákus ilyen film. Az első jelenettől fogva a tiszta és egyszerű valóságábrázolás jellemzi, a gyilkosságok elkövetésében nem az a cél, hogy minél brutálisabbak legyenek, hanem pontosan az, ahogyan a legegyszerűbb gyilkosság is sokkoló lehet ha az embernek végig kell néznie, mintha ő is jelen lenne.
E mellett rendkívül jó megoldásnak bizonyul, hogy a nézőnek lehetősége nyílik belelátni az ügybe, mégpedig a konkrét bizonyítékok megismerésével. A szereplők végig együtt dolgoznak és igen jól esett mindezt egy olyan filmben látni, ahol az újságírók végre nem szenzációhajhász undorító lények, hanem pont olyan emberek, mint mindenki más. A rendőr rendőr és nem szuperhős, és mindezek becsomagolva egy olyan sajátságos és mégis egyszerű világba, hogy pontosan ettől különleges az egész.
Érdekes, ahogy bemutatja, hogyan is kellett dolgozni, mikor még nem volt mobil, e-mail, DNS-teszt, hanem mindenkinek az egyszerű irodai telefon állt rendelkezésére, már persze ha az irodában tartózkodott éppen.
A szereplők kiválasztása zseniális, remekül összeillenek ebben a világban és személyiség-fejlődésük jól nyomon követhető az elmúló évtizedek alatt. A sorozatgyilkosokról szóló filmeknek általában egyetlen és örök célja az volt, hogy minél brutálisabbak, minél többször elkövetve, minél kegyetlenebbek legyenek a borzalmak, természetesen egy lelkileg teljességgel sérült ember által elkövetve. Jónak tartom tehát, hogy a hangsúly nem a képi megjelenítésen, hanem a helyzet lélektanán volt. Részesévé válni egy rettegő városnak, ami egyetlen embertől retteg, és mindezt úgy, hogy látszólag az egésznek semmi értelme.
Hiszen a gyilkos nem tölt időt a gyilkolással, nem csonkít meg senkit, látszólag nem leli élvezetét az egészben, és mégsem tud leállni. És pontosan ettől lesz élethű, hihető, elgondolkodtató. Végig az az érzésünk, hogy nem csak szereplési vágyból küldözgeti rejtvényeit, hanem vágyik arra, hogy végre valaki megfejtse azokat.
Minderre az a legjobb magyarázat, hogy pontosan tudja, ki az az ember, aki a legközelebb áll a válaszhoz, az illetőt azonban csupán fenyegeti, amivel pontosan azt éri el, hogy áldozatát az ügy megszállottjává teszi, aki nem nyugszik addig, amíg eredményre nem jut. Bántani azonban egy ujjal sem bántja, pedig hősünk karakteréből egyértelmű, hogy könnyű szerrel megtehetné. Úgy üljük végig tehát a nem rövid játékidőt, hogy sokféle lehetőség van a megoldásra, és persze a legkézenfekvőbb elfogadni a szimpatikus főszereplők álláspontját és azt gondolni, hogy megvan a gyilkos, csak lehetetlen bizonyítani, hiszen ők végig biztosan a jó nyomon jártak, viszont mégis megkapjuk azt a lehetőséget, hogy észrevegyünk olyat, amit talán más nem, megjegyezzünk olyat, ami csak nekünk tűnt fel, és gondolkozzunk a megoldáson, addig amíg csak kedvünk tartja.