Filmek

Az utóbbi hónapokban sok fórumon kerestem és olvastam a filmről, hiszen a Gyűrűk Ura trilógia nagymesterének legújabb filmjére ki ne lenne kíváncsi. A film nagy hatású, nem egyszerű témával, kifogástalan színészi játékokkal és gyengén ábrázolt érzelmi szálakkal. A történet elején megismerhetjük Susie Salmont, aki elmeséli hogyan gyilkolták meg őt abban az időben, amikor ilyenekről az egyszerű derék polgároknak még csak fogalma sem lehetett. A film fővonala hősnőnk saját, külön mennyországában játszódik, ahonnan a kislány figyeli saját családjának hanyatlását és gyilkosának felülkerekedését, miközben mindezek megváltoztatásán próbál ügyködni. Sorozatgyilkosságokról szóló filmet láttunk már nem egyet, hanem százat is, de ez az alkotás egészen más szemszögből meséli el a történetet. A fantázia, amely ebben a filmben megjelenik rendezőnk legerősebb oldala és ezt kamatoztatja is. Viszont a gyakorlatilag sztár-gárdát felvonultató stáblista ellenére – mint Mark Wahlberg, Rachel Weisz vagy akár Susan Sarandon – két másik színész elképesztő összhangjának és játékának köszönheti mindazt, amit meg lehet látni benne. A 14 éves áldozatot alakító Saoirse Ronan másodszor tesz le olyasmit az asztalra, amelyet nála sokkal érettebb és idősebb színésznők egy életen át soha. A gyilkost mesterien formáló Stanley Tucci pedig egész egyszerűen zseniális. Ez az ember vonzóbb külsővel már rég „szupersztár” lehetne az álomgyárban. Őszintén remélem, hogy idén hazaviheti az arany szoborcskát annak ellenére, hogy leginkább mellékszerepekből ismerhetjük őt, amelyekben többnyire kifogástalan. Ők ketten viszik tehát hátukon a történetet, mert a többi családtagnak vajmi kevés esélye jut a bizonyításra. A film gyenge pontja tehát a család, aki próbálja feldolgozni a tragédiát. Még Halle Berry hisztérikus őrjöngése is jobb ábrázolásnak bizonyult a Szörnyek keringőjében, mint az az üres tudomásulvétel, amely ennek a családnak jutott. Az apa az egyetlen szereplő, aki küzd és nem beletörődik, de engem ő sem győzött meg a fájdalmáról. Weisz és Sarandon gyakorlatilag súrolják az érzéketlenség határát. Így tehát a film erős pontjaira, vagyis az elmebaj és a rettegés ábrázolására helyezném a hangsúlyt. Előbbi csakis a kiváló művész munkáját dicséri. Utóbbiból pedig azt a jelentet emelném ki, amely a gyilkosságot közvetlenül megelőzi. A kis Susie enged a csábításnak és rossz érzései ellenére besétál a csapdába, amelyet utána a hangulat megváltozása követ. A gyilkos csak addig nyájas, amíg zsákmánya a hálóban nem reked, utána már nem fordít energiát erre, átadja magát az élvezetnek. Néhány pillanat csak, amíg a kislány rádöbben, mekkora hibát követett el és a gyilkos viselkedése átváltozik, mégis ezerszer lehetne újranézni és tanulni, minden egyes mozdulatukból. Döbbenetes erővel közvetíti az életnek azt a felfoghatatlan súlyát, hogy minden csak az időn és a helyen múlik. Mindezek után – korosztálytól függően persze – ki-ki elmélkedhet a hozzá legközelebb álló szerepen, így én a szülő szemén át nézve félelmet éreztem. Ez volt az első film, amelynek okán ténylegesen át tudtam érezni, milyen lehet szülőként felfogni a felfoghatatlan, hogy imádott gyermekünkre bárki – aki jókor van jó helyen – ráteheti a kezét és azt tehet vele, amit akar. Ez pedig olyan borzalom, amit soha senki, semmilyen körülmények között nem lenne szabad, hogy átéljen.