Filmek

Azt hiszem az igazán jó film az, amikor az ember csak ül a moziban és megfeledkezik a külvilágról. Nem jut eszébe semmi más és észre sem veszi, ahogy eltelik körülötte az idő. A Zodiákus ilyen film. Az első jelenettől fogva a tiszta és egyszerű valóságábrázolás jellemzi, a gyilkosságok elkövetésében nem az a cél, hogy minél brutálisabbak legyenek, hanem pontosan az, ahogyan a legegyszerűbb gyilkosság is sokkoló lehet ha az embernek végig kell néznie, mintha ő is jelen lenne.
E mellett rendkívül jó megoldásnak bizonyul, hogy a nézőnek lehetősége nyílik belelátni az ügybe, mégpedig a konkrét bizonyítékok megismerésével. A szereplők végig együtt dolgoznak és igen jól esett mindezt egy olyan filmben látni, ahol az újságírók végre nem szenzációhajhász undorító lények, hanem pont olyan emberek, mint mindenki más. A rendőr rendőr és nem szuperhős, és mindezek becsomagolva egy olyan sajátságos és mégis egyszerű világba, hogy pontosan ettől különleges az egész.
Érdekes, ahogy bemutatja, hogyan is kellett dolgozni, mikor még nem volt mobil, e-mail, DNS-teszt, hanem mindenkinek az egyszerű irodai telefon állt rendelkezésére, már persze ha az irodában tartózkodott éppen.
A szereplők kiválasztása zseniális, remekül összeillenek ebben a világban és személyiség-fejlődésük jól nyomon követhető az elmúló évtizedek alatt. A sorozatgyilkosokról szóló filmeknek általában egyetlen és örök célja az volt, hogy minél brutálisabbak, minél többször elkövetve, minél kegyetlenebbek legyenek a borzalmak, természetesen egy lelkileg teljességgel sérült ember által elkövetve. Jónak tartom tehát, hogy a hangsúly nem a képi megjelenítésen, hanem a helyzet lélektanán volt. Részesévé válni egy rettegő városnak, ami egyetlen embertől retteg, és mindezt úgy, hogy látszólag az egésznek semmi értelme.
Hiszen a gyilkos nem tölt időt a gyilkolással, nem csonkít meg senkit, látszólag nem leli élvezetét az egészben, és mégsem tud leállni. És pontosan ettől lesz élethű, hihető, elgondolkodtató. Végig az az érzésünk, hogy nem csak szereplési vágyból küldözgeti rejtvényeit, hanem vágyik arra, hogy végre valaki megfejtse azokat.
Minderre az a legjobb magyarázat, hogy pontosan tudja, ki az az ember, aki a legközelebb áll a válaszhoz, az illetőt azonban csupán fenyegeti, amivel pontosan azt éri el, hogy áldozatát az ügy megszállottjává teszi, aki nem nyugszik addig, amíg eredményre nem jut. Bántani azonban egy ujjal sem bántja, pedig hősünk karakteréből egyértelmű, hogy könnyű szerrel megtehetné. Úgy üljük végig tehát a nem rövid játékidőt, hogy sokféle lehetőség van a megoldásra, és persze a legkézenfekvőbb elfogadni a szimpatikus főszereplők álláspontját és azt gondolni, hogy megvan a gyilkos, csak lehetetlen bizonyítani, hiszen ők végig biztosan a jó nyomon jártak, viszont mégis megkapjuk azt a lehetőséget, hogy észrevegyünk olyat, amit talán más nem, megjegyezzünk olyat, ami csak nekünk tűnt fel, és gondolkozzunk a megoldáson, addig amíg csak kedvünk tartja.